Nincs új a nap alatt az AC/DC-nél, de jól van ez így

Megjelent az ikonikus rockbanda új lemeze.

Emlékszem, fiatalkoromban, az 1980-as években sikk volt valamilyen együttes kizárólagos rajongójának lenni vagy legalábbis egy stílusnak. Voltak a Mode-osok, a Cure-osok (nagyjából egy csapat), a metálosok (ők általában Pokolgép-bakelitlemezeket hurcoltak a suliba, bár lejátszani nem nagyon tudták, nem engedték semmilyen eszközön, de jól néztek ki a borítók) és a többi…

Kicsit szégyelltem magam, hogy én nem vagyok „semmilyenes”. Neveltetésemnél fogva jómagam ugyanolyan szívesen hallgattam a Muzsikás, a Téka zenekar zenéjét, mint az Illést, a Beatlest, a Stonest vagy Vivaldit, Beethovent, Mozartot.

Végül eljött a pillanat, amire vágytam/vártam 1990-ben! Ekkor láttam és hallottam először a rockzene történetének egyik legjobb és legismertebb számát, a Thunderstruckot. Az AC/DC-től. Abban a pillanatban eldőlt, hogy én „észidiszís” leszek. Vagyok a mai napig!

Ezután elkezdtem visszafelé haladni a banda lemeztörténetében. Jött – mai napig nagy kedvencem – a Blow up your video – egy méltatlanul elfeledett szuper rocklemez, amelyet akkor a Király utcában másoltattam bakelitről kazettára egy bérház lépcsőjének aljában, úgynevezett kuckóban. És persze a 70-es évek Bon Scottal. Bármennyire is elismerem és szeretem hallgatni a Scott által énekelt számokat – vessenek meg a nálam is nagyobb rajongók –, de nekem az AC/DC hangja: Brian Johnson.

Ezért is keseredtem el kicsit, amikor pár éve kedvenc rockbandám Axl Rose -zal a soraiban kezdett el koncertezni Brian halláskárosulása miatt. Axl, bár a koncerteken jó volt, de ő a Guns N’ Roses énekese, ez meg az AC/DC – gondolataimban mindig ez járt.

És eljött 2020. november 13-a, amikor hivatalosan is megjelent a Power Up című album. Amint megláttam, hogy kik zenélnek ezen a lemezen, már nagyon reménykedtem. Visszatért Cliff Williams a vadászatokból a basszusgitárhoz, Phil Rudd a rendőrségi ügyektől a dobokhoz, és a legfontosabb (valami világbajnok hallásjavító-készülékkel): Brian Johnson a mikrofonhoz. És természetesen Angus Young – az alap. Amíg levegőt vesz, ő az AC/DC.

Sajnos a demenciában elhunyt Az Agy (így becézték társai), azaz Malcolm Young nélkül, de összeállt a legklasszikusabbnak mondható formáció, egy olyan együttes, amely, ha odateszi magát, nehéz felülmúlni. A Power Up című anyag ilyen lett. Kicsit félek is attól, hogy a srácok (mit srácok?!, bácsik) utoljára dobtak egy nagyot. De mekkorát!

Ez az az AC/DC, amit 30 éve hallani akarok. Voltak közben jó rockslágerek, mint a Big Gun, a Stiff Upper Lip vagy a legutóbbi Rock or Bust, de azért...

Direkt nem akarok külön a dalok elemzésébe belemenni, mert már az első riffek hallatán az volt az érzésem, mint ha egy Best ofot hallgatnék zanzásítva. Minden egyes hang ismerős és jóleső volt. Kemény, hard rockos, rythmandbluesos, electric boogie-s, groove-os. AC/DC-s, na!

Angus Young azt nyilatkozta a lemezzel kapcsolatban, hogy azokat a számokat porolta le, amelyeket testvérével, Malcolmmal együtt írtak, csak időközben nem fértek fel a sorlemezekre.

Malcolm Young Fotó: Rollingstone.com

Minden együttesnek kívánok ilyen „C-oldalas” dalokat!

A Shot in the Dark klipje már látható is a neten.